Vinnai András: Tápláléklánc

Az éhségérzetet egy ghrelin elnevezésű hormon továbbítja az agy felé. Amikor ez megtörténik - vagyis, amikor a homo sapiens gyomra megkordul -, egy hang szólal meg a fejében, és egyre harsányabban ismételgeti: Táplálkozz! TÁPLÁLKOZZ! TÁPLÁLKOZZ! Ilyenkor kezdünk el vadászni és gyűjtögetni, vagy újabban a hűtőajtó után kapdosni. Amikor viszont fajunk jeles  képviselői úgy döntenek, hogy inkább étterembe mennek, akkor általában nem a ghrelin akciózik a háttérben. Pláne ha egy férfi és egy nő veszi igénybe a vendéglátóipari szolgáltatást. Annak ugyanis mindig van valami konkrét oka. Esetleg egy kölcsönös haszonnal kecsegtető munkavacsora. Egy kierőszakolt házassági évforduló, vagy épp egy hormonokban gazdag első randevú, ritkább esetekben szándékos botrányokozás. Egy vendéglőben mindig igyekszünk a legjobb arcunkat mutatni. Megpróbáljuk levetkőzni rossz szokásainkat, háttérbe szorítani hiedelmeinket. Koncentrált udvariasságot tanúsítunk vacsorapartnerünkkel szemben, és megkíséreljük úgy megtörölni a szánkat a textilszalvétával, ahogy a filmekben szokás: apró, de határozott nyomkodó mozdulatokkal; úgy, ahogy a valóságban soha senki!!! A többségnek általában sikerül is fenntartania a látszatot, ugyanis a többség nem szokott összeveszni azon, hogy ki fizesse a számlát, hogy miért kell flörtölni a pincérrel, hogy meddig tolerálhatók az ételallergiák, vagy illik-e pánikrohamig untatni a munkánkkal a partnerünket két fogás között.